#2 ~A kedves fiú

Bocsánat a hibákért, ellenőrizni már nincs erőm. A napokban javítani fogom.
                  ~Pandaa

Az út csendben telt...

Félek. Félek, hogy komolyabb baja van a kezemnek. De... nem sérülhetek meg pont most! Nem tehetem ezt a csapattal! Legszívesebben felkiáltanék, ordítoznék és a falnak verném a fejem. De ez nem segítene semmit. Sőt, csak rontana a helyzeten. Lassan, csendesen haladunk a rendelő felé. Az épület előtt megtorpanok. Maga a rendelő tele van barátságos színekkel, képekkel, virágokkal. Kellemes. Általában az. A mai nap kivétel. Ezúttal ijesztő és sötét. Falfehér vagyok, mégis pír önti el az arcom. Zavarba ejtő... ez az egész. Még a kocsiban ülve felpillantottam az ismeretlen fiúra, aki önzetlenül segít rajtam. Csodálatos szemei vannak! Barnák. Hiába van kint hideg, az ő szemei melegséget adnak. Nem fázok, pedig ez egy különösen hideg tavaszi nap. 
-Mi a baj?- kérdezi lágy hangon, simogatnak a szavai, pedig semmi különöset nem mond. Ránézek és látom a barátságos mosolyát, tökéletes arcát, simának tűnő bőrét és hirtelen nem félek. Megnyugszom. Megrázom a fejem, válasz képpen. Nem tudok megszólalni. Már hogy is tudnék? Túl káprázatos minden. Bólint, így tovább sétálunk. Megérkezünk egy fehér ajtó elé. A fiú bekopogtat rajta, majd egy-két perc múlva megjelenik az orvos. Ő is mosolyog, de messze nem áraszt annyi nyugalmat, mint azé, aki elkísért eddig.
Kijjebb nyílik az ajtó, udvariasan előreengednek. Egy apró biccentéssel köszönöm meg és belépek a szobába. Azonnal elfog a félelem. Kétségbe esetten keresem a kedves fiút, aki látja rajtam, mennyire nyugtalanít a helyzet. Együttérzőn megsimogatja a felkarom, mire a szívem hevességgel felel. 
-Ne aggódj! Biztos nem lesz semmi komoly. -biztat nyugodt hangon. Hiszek neki. Olyan érzésem van, hogy ez a fiú bármit mondhatna nekem, én elhinném. Akár még annak is igazat adnék, hogy létezik a fogtündér, ha ő mondja. Szinte hipnotizál nagy, barna szemeivel.
-Tehát, Mr.Payne... -az orvos beszélni kezd, de a kedves fiú nem hagyja folytatni mondatát, közbevág.
-Már annyiszor kértem, szólítson nyugodtan a keresztnevemen.- ez a fiú mindig mosolyog? Na, nem mintha bánnám! Csak annyira varázslatos. Nem kéne ilyen egyszerűen osztogatni őket, hisz túl sokat érnek, túl gyönyörű mosolyok, ahhoz, hogy csakúgy megajándékozzon velük mindenkit. -Egyébként ennek a hölgynek kellene a segítsége, doktor. Ráesett a kezeire. Elég csúnyán feldagadtak.- azt mondja, csúnyák? Akkor... el kéne rejtenem előle a csuklóimat. Nem érdemli meg, hogy az ocsmány kezeimet nézze! Jaj, idegen, ígérem, igyekszem szebbnek lenni előtted! Nem szeretném, hogy szégyellned kelljen a találkozást velem.
-Értem, Liam. -szóval ez a neve! Liam... oh, milyen csodálatos név! -Mi a neved, nagylány?
-Ayuzawa Misaki. -motyogtam halkan. Félelmetes az orvos. Idős, tele van ráncokkal és rám vigyorog. 
-Miss. Ayuzawa, mutassa a kezeit, kérem. -érdekes megszólítás. Szerintem valahogy nyakatekert. De.. mutassam a kezeimet? Hisz Liam szerint csúnyák! Viszont, ha nem vizsgálja meg őket nagy baj lehet abból a kis esésből. Lehajtom a fejem, majd előrenyújtom a hátam mögé rejtett karjaimat. Kissé sem óvatosan megragadj a kézfejeimet, megforgatja, mozgatja a csuklóimat. Felszisszenek, legszívesebben elkapnám tőle mindkét kezem és sírva fakadnék. Folyton fájdalom fut végig a testemen. Éles, szúró fájdalom.
-Uram! Nem lehetne finomabban?- förmed a kedves fiú az orvosra. A doktor bocsánat kérően rám néz és ezúttal gyengédebben vizsgál. 

Tíz perc múlva, már bekötözött kezekkel ballagok a fiú mellett, aki még most is velem van. Nem hagy egyedül, pedig semmi közünk sincsen egymáshoz, mégis gondoskodik rólam. Egész este melegség járja át a szívem, mintha már nyár lenne. 
-Szerencsénk van. -töri meg a csendet. Gyorsan elkapom róla a tekintetem, amint rám pillant. Lehajtom az fejem. Egyetértően bólintok. -Nem vagy beszédes. Ugye nem untatlak?- teszi fel a kérdését néhány perc töprengés után. Hihetetlen, hogy ez a kedves fiú még akkor is lenyűgöző, mikor némán néz maga elé.
-Dehogy!- hevesen válaszolok. Hevesebben, mint szerettem volna. Fenébe! Most biztos azt hiszi, azért feleltem ilyen gyorsan, mert unatkozom. Pedig nem! Épp ellenkezőleg. 
-Értem. Egyébként említettél valamilyen meccset. Sportolsz valamit?- tényleg megdöbbentő. Egy ember, hogy tud ilyen sok kedvességgel és melegséggel beszélni... velem? Velem nem szoktak így viselkedni. Nem vagyok hozzászokva ehhez a rengeteg szeretethez, amit a kedves fiú áraszt. 
-Igen. -válaszolok, majd megpróbálok aranyosan mosolyogni. 
-És... elárulod, mit?-kérdi halkan kuncogva. Azonnal elvörösödök. Hogy lehetek ennyire béna?
-Kosarazok.-biztosan égőnek tart. Valószínűleg vicsorgok és a kérdésére sem tudok normális választ adni.
-Nem néztem volna ki belőled. -jegyezi meg csendesen. Elszomorodom. Vajon hogy érti? Hát ennyire kétbalkezesnek látszok? Igaza lehet. Tényleg nem tűnök sportolónak. Érthető... hiszen a saját lábaimon sem tudok megállni, akkor meg mit várok? Szánalmas vagy Ayuzawa! -Mármint, nem vagy olyan, felhőkarcoló. Ne légy szomorú! Nem akartalak megbántani, kicsi lány.- megpöcköli az orrom. Felemelem a fejem, ránézek és az addigi életem legszebb arcát látom. A barna szemei csillognak, hatalmas mosolya elkápráztat. Elszáll minden bánatom. Felfelé görbítem ajkaimat és bólintok.

Tovább folytatjuk sétánkat, miközben minden másodpercet kihasználok arra, hogy kémlelhessem őt, a kedves fiút. Annyira melegem van a csodálatos szemei miatt, legszívesebben levenném a pulcsim! De Liam azt mondja, még megfáznék. De ő ezt nem érti! Hogy fázhatnék meg mellette? Hiszen olyan hőség van. 

Megállok egy halványzöld színű ház előtt. A fiú megismétli tevékenységem. Kérdőn pillant hol rám, hol pedig a kis épületre.
-Itt lakok. -közlöm vele.
-Kellemes esténk volt.- kimondja, amire gondolok. Oh, kedves fiú, szerintem is kellemes volt! Mint egy tündérmese. Remélem, nem álom! -Tudod, holnap otthon leszek a haverjaimmal. Tartunk egy kerti parit. Szeretném, ha eljönnél, hogy kiengeszteljelek a kezeid miatt. 
-Szívesen elmegyek hozzád. -vágom rá azonnal, majd mikor végig gondolom, mit is mondtam, elvörösödök és igyekszem kijavítani. -Mármint... ha nálad lesz és ha nem gond. -elmosolyodik, aztán közelebb lép. Elővesz egy cetlit és ráfirkál valamit, majd átnyújtja nekem a papírt.
-Sajnos nem tudok holnap érted jönni, de rajta van a címem és a telefonszámom. -zavartan bólintok. El sem hiszem, ami velem történik. -Nos... én indulok. Jó éjt, Misaki! 
Szótlanul nézek utána, miközben a papírdarabot szorongatom. Már lassan eltűnik az alakja az utca végén, mikor utána kiáltok. Megfordul. 
-Köszönöm a segítséget. Jó éjszakát, Liam!- kiabálom. Nem érdekel, zavarom-e a szomszédokat. Semmi sem érdekel. A kedves fiú visszahozta a boldogságom.