#1 ~Találkozás.

  Este volt, már sötétedett, így nem is értettem, miért akarnak a többiek pont akkor edzeni...

A telefonom nyomogatom, miközben ide-oda járkálok a sport csarnok előtt. Körülbelül kilenc óra, már sötét van és én legalább egy órája várok a többiekre; ugyanis ezt az SMS-t kaptam:

Gyere a csarnok elé, nyolcra! Gyakorolnunk kell.

  Én hittem nekik, de biztosan megint átvernek. Mindig ezt csinálják. Mintha örömüket lelnék benne, hogy bánthatnak. Már megszoktam.- sóhajtok lemondóan, majd haza felé veszem az irányt. A megszokott járdán haladok, ujjaimat végighúzva a szorosan egymás mellé épített épületek falain. Sötét van, egyedül a Hold és néhány lámpa ad fényt. Nem csoda, hogy kevesen vannak otthon, hisz péntek este van. A szórakozó helyekről kiszűrődik a zene, viszont ahol éppen nincs dülöngélő tömeg, ott csak a lépteim zaja hallatszódik. A jobb kezemben van a kosárlabdám, gyengén fogom magamhoz. Egy fém ajtó mellett haladok el, mikor az kinyílik. A nagy lendülettől a földre zuhanok, kezeimet magam alá rakom, hogy tompítsam az esést. Hirtelen fájdalom száguld végig a karjaimon és a csuklóimban összpontosul. Felszisszenek. 

-Jesszus! Rendben vagy?- kérdezi ijedten egy sötét alak. Pont árnyékban áll, így nem látom, ki lehet az, de a hangjából ítélve, még biztos, nem találkoztam vele. Nem, mintha sok embert ismernék..

-Nem. Alig bírom mozgatni a csuklóimat.- panaszolom kétségbeesetten. -Jövőhéten van a meccs!- kiáltok fel döbbenten. -Mi van, ha nem tudok majd játszani? -nézek fel az idegenre, mintha tudná a választ.

-Nagyon sajnálom. Gyere, elviszlek orvoshoz. -nyújtja felém a kezét. Habozni kezdek. Az elgurult labdám után nézek, ami akkor esett ki a kezemből, mikor elestem. Nyújtózkodni kezdek utána, aztán amikor elérem,  magamhoz szorítom. Kilép a sötétségből a fiú, ezzel megmutatva arcát, amin barátságos mosoly ül. Mégis ott a szemeiben az aggodalom. Sosem bízok meg emberekben, de ő, akkor kivétel volt. Elfogadom a kezét, ragaszkodón belé kapaszkodok. -Jó lesz, ha kocsival megyünk? Vagy szívesebben mennél gyalog? -kérdezi kedvesen és látom a gesztusain, hallom a hangján, hogy nem akar bántani sem megijeszteni.

-M-mindegy. -válaszolok motyogva. Nem értem mi üthetett akkor belém.. sohasem bízok meg senkiben.  

-Rendben. -bólint mosolyogva, majd átrakja vállán az egyik kezem és úgy támogat. -Akkor menjünk autóval. Úgy gyorsabb. -nem szólok semmit, csak halkan kuncogok. -Mi az?

-Nem a lábam fáj. -közlöm vele mosolyogva.