#3. ~Kicsi lány

Kedves fiú... Még mindig elnevetem magam, ha arra gondolok, hogy hívtam Liamet. 

Hangos csörgés hasítja ketté a megnyugtató csendet. Felkapom a fejem a párnámról, pislogok párat, majd az éjjeliszekrényemre nézek. Villog a telefonom. Ébresztő. Sóhajtok egy nagyot és leállítom az eszeveszett zenélést. Délelőtt tíz. Miután sikerül teljesen felébrednem, a fürdőszobába sétálok.lerakom a bent lévő székre a ruháim a törölközőmmel együtt. Levetkőzök, a pizsamám a szennyesbe dobom. Eltipegek a zuhanyzókabinig. A zuhanyrózsa felett állva, megnyitom a meleg vizet, utána rögtön a hideget is. Langyosra állítom a hőfokot, nem szeretném megégetni magam és megfagyni sincs szándékomban.

Miután végzek a fürdőszobai tevékenységeimmel, a konyhába sétálok. Egy tányér müzli tejjel. Ez a reggelim. Kanállal a kezemben leülök a kanapéra. A házam nem túl nagy, de azért nem is a legkisebb. Ideális. A nappali világoszöld színű, fehér kanapéval, zöld fotelekkel. A falon a rajzaim díszelegnek és néhány boltban vett festmény. Kellemes érzésem van, mikor itt ülök. A tévé mellett van egy-egy könyvespolc, tele könyvekkel. Nem szoktam rettenetesen sokat olvasni, de szeretem a könyvek illatát. Részben japán vagyok, így szinte elengedhetetlennek tartom, hogy legyen néhány mangám is. Sokszor jobban lekötnek, mint a könyvek vagy éppen az unalmas életem. 

A reggelim elfogyasztása után átballagok a konyhába, lerakom a piszkos edényt a mosogatóba, onnan pedig a kertbe megyek. Az egész olyan, mint egy nagy, zöld folt, néhány színes pacával. A fű szépen gondozott, akárcsak a virágaim. Persze nem fényezni szeretném magam, de sok időm van, amit a kertre áldozhatok. Leülök a hintaágyra és előveszem a telefonom a zsebemből. Süt a nap, tökéletes tavaszi nap van. Megkeresem a kedves fiút a névjegyek között, majd rányomok a hívás gombra.

-Igen? -szól bele nevetve. Hallani a körülötte lévő zajokat, amiket valószínűleg a barátai keltenek.

-Én vagyok az., Misaki.- elcsendesül a túloldal. A viháncolás megszűnik. Nem tudom, miért. Talán odébb ment. -Bocsánat a zavarásért. Csak a kerti parti időpontjára lennék kíváncsi. Persze, ha még áll egyáltalán a meghívás. -hangom egyre halkul. Bizonytalan vagyok.

-Ez a csaj, akiről beszéltél?- kiabálást hallok, aztán hangos nevetést.

-Ne kiabálj a telefonomba és add vissza! -elemelem a fülemtől a készüléket, ami most rettenetesen hangos zajoktól zengett.

-Itt vagy még, Misaki? Halló? 

-Igen. -válaszolok halkabban, mint eddig. Megrémisztenek a barátai.

-Bocsáss meg nekik! Született barmok, nem tehenek róla. Természetesen még mindig szívesen látunk. Illetve én igen, a többiek pedig szeretnének megismerni téged. Ha neked is megfelel, akkor öt óra körül jöhetnél.- hangja kedvesen cseng. Megnyugtat. Nem félek.

-Semmi gond. Az öt óra tökéletes.-önkénytelenül is mosolyognom kell. Megint azt a kellemes és nagyszerű meleget érzem, mint tegnap. 

Elköszöntünk, aztán bontottam a vonalat. Gőzerővel készülni kezdtem, nem szerettem volna, hogy szégyellnie kelljen.

Liam Payne

Már lassan negyed hat. Hol késik?~ idegeskedek az órámat bámulva. Feszülten járkálok körbe-körbe, miközben igazgatom a ruháimat. Kifogástalanul szeretnék kinézni előtte. Hisz ő olyan... elképesztő! Finom, nőies, mégis sportol. Félénk, de ha megmutatod neki, hogy nem szándékozol bántani őt, rögtön melegséget áraszt és mosolyog. szerintem nem is tud róla, mennyire csodálatos is ő. Kicsi lány, hát máris elcsavartad volna a fejem?

Csengő, majd halk kopogás. Ez a két dolog, ami kizökkent az ábrándozásomból. Sietve és boldogan sétálok a bejárati ajtóhoz. Mikor kinyitottam, boldogság kerít hatalmába. 

-Kicsi lány!- kiáltok fel, miközben azt tervezem, mi lenne, ha átölelném. Aztán észbe kapok. -Mármint, Misaki... Örülök, hogy itt vagy.- habogtam azt, amit elsőre kellett volna mondanom. Milyen buta vagy, Liam! Kicsi lány? Az oké, hogy te így hívod, de... Most biztos egy pedofil állatnak tart.- Gyere be!- elállok az útból, elvörösödve. Milyen ciki... Megszeppenve betipeg. -menj csak előre!- biztatom.

Barom vagyok.~ gondolom, miközben visszazárom az ajtót. Követem Misakit, aki a konyhában áll és mosolyogva bámulja a falat. Összeráncolt szemöldökkel mellé sétálok, majd követve a tekintetét, a Japánt szimbolizáló zászlót látom. Misaki szemei kissé könnyesek lesznek. Barna szemi csak úgy csillognak. A szívem erősen dobog, miközben a kicsi lány minden négyzetcentiméterét memorizálom. Rámutat a zászlóra, mosolyog, potyognak a könnyei. Mintha azt akarná kérdezni: Miért van ott?

-Jártam Japánban. Megszerettem az országot. Emlékeztet a sok-sok mosolyra és kedvességre, amit ott kaptam.

#2 ~A kedves fiú

Bocsánat a hibákért, ellenőrizni már nincs erőm. A napokban javítani fogom.
                  ~Pandaa

Az út csendben telt...

Félek. Félek, hogy komolyabb baja van a kezemnek. De... nem sérülhetek meg pont most! Nem tehetem ezt a csapattal! Legszívesebben felkiáltanék, ordítoznék és a falnak verném a fejem. De ez nem segítene semmit. Sőt, csak rontana a helyzeten. Lassan, csendesen haladunk a rendelő felé. Az épület előtt megtorpanok. Maga a rendelő tele van barátságos színekkel, képekkel, virágokkal. Kellemes. Általában az. A mai nap kivétel. Ezúttal ijesztő és sötét. Falfehér vagyok, mégis pír önti el az arcom. Zavarba ejtő... ez az egész. Még a kocsiban ülve felpillantottam az ismeretlen fiúra, aki önzetlenül segít rajtam. Csodálatos szemei vannak! Barnák. Hiába van kint hideg, az ő szemei melegséget adnak. Nem fázok, pedig ez egy különösen hideg tavaszi nap. 
-Mi a baj?- kérdezi lágy hangon, simogatnak a szavai, pedig semmi különöset nem mond. Ránézek és látom a barátságos mosolyát, tökéletes arcát, simának tűnő bőrét és hirtelen nem félek. Megnyugszom. Megrázom a fejem, válasz képpen. Nem tudok megszólalni. Már hogy is tudnék? Túl káprázatos minden. Bólint, így tovább sétálunk. Megérkezünk egy fehér ajtó elé. A fiú bekopogtat rajta, majd egy-két perc múlva megjelenik az orvos. Ő is mosolyog, de messze nem áraszt annyi nyugalmat, mint azé, aki elkísért eddig.
Kijjebb nyílik az ajtó, udvariasan előreengednek. Egy apró biccentéssel köszönöm meg és belépek a szobába. Azonnal elfog a félelem. Kétségbe esetten keresem a kedves fiút, aki látja rajtam, mennyire nyugtalanít a helyzet. Együttérzőn megsimogatja a felkarom, mire a szívem hevességgel felel. 
-Ne aggódj! Biztos nem lesz semmi komoly. -biztat nyugodt hangon. Hiszek neki. Olyan érzésem van, hogy ez a fiú bármit mondhatna nekem, én elhinném. Akár még annak is igazat adnék, hogy létezik a fogtündér, ha ő mondja. Szinte hipnotizál nagy, barna szemeivel.
-Tehát, Mr.Payne... -az orvos beszélni kezd, de a kedves fiú nem hagyja folytatni mondatát, közbevág.
-Már annyiszor kértem, szólítson nyugodtan a keresztnevemen.- ez a fiú mindig mosolyog? Na, nem mintha bánnám! Csak annyira varázslatos. Nem kéne ilyen egyszerűen osztogatni őket, hisz túl sokat érnek, túl gyönyörű mosolyok, ahhoz, hogy csakúgy megajándékozzon velük mindenkit. -Egyébként ennek a hölgynek kellene a segítsége, doktor. Ráesett a kezeire. Elég csúnyán feldagadtak.- azt mondja, csúnyák? Akkor... el kéne rejtenem előle a csuklóimat. Nem érdemli meg, hogy az ocsmány kezeimet nézze! Jaj, idegen, ígérem, igyekszem szebbnek lenni előtted! Nem szeretném, hogy szégyellned kelljen a találkozást velem.
-Értem, Liam. -szóval ez a neve! Liam... oh, milyen csodálatos név! -Mi a neved, nagylány?
-Ayuzawa Misaki. -motyogtam halkan. Félelmetes az orvos. Idős, tele van ráncokkal és rám vigyorog. 
-Miss. Ayuzawa, mutassa a kezeit, kérem. -érdekes megszólítás. Szerintem valahogy nyakatekert. De.. mutassam a kezeimet? Hisz Liam szerint csúnyák! Viszont, ha nem vizsgálja meg őket nagy baj lehet abból a kis esésből. Lehajtom a fejem, majd előrenyújtom a hátam mögé rejtett karjaimat. Kissé sem óvatosan megragadj a kézfejeimet, megforgatja, mozgatja a csuklóimat. Felszisszenek, legszívesebben elkapnám tőle mindkét kezem és sírva fakadnék. Folyton fájdalom fut végig a testemen. Éles, szúró fájdalom.
-Uram! Nem lehetne finomabban?- förmed a kedves fiú az orvosra. A doktor bocsánat kérően rám néz és ezúttal gyengédebben vizsgál. 

Tíz perc múlva, már bekötözött kezekkel ballagok a fiú mellett, aki még most is velem van. Nem hagy egyedül, pedig semmi közünk sincsen egymáshoz, mégis gondoskodik rólam. Egész este melegség járja át a szívem, mintha már nyár lenne. 
-Szerencsénk van. -töri meg a csendet. Gyorsan elkapom róla a tekintetem, amint rám pillant. Lehajtom az fejem. Egyetértően bólintok. -Nem vagy beszédes. Ugye nem untatlak?- teszi fel a kérdését néhány perc töprengés után. Hihetetlen, hogy ez a kedves fiú még akkor is lenyűgöző, mikor némán néz maga elé.
-Dehogy!- hevesen válaszolok. Hevesebben, mint szerettem volna. Fenébe! Most biztos azt hiszi, azért feleltem ilyen gyorsan, mert unatkozom. Pedig nem! Épp ellenkezőleg. 
-Értem. Egyébként említettél valamilyen meccset. Sportolsz valamit?- tényleg megdöbbentő. Egy ember, hogy tud ilyen sok kedvességgel és melegséggel beszélni... velem? Velem nem szoktak így viselkedni. Nem vagyok hozzászokva ehhez a rengeteg szeretethez, amit a kedves fiú áraszt. 
-Igen. -válaszolok, majd megpróbálok aranyosan mosolyogni. 
-És... elárulod, mit?-kérdi halkan kuncogva. Azonnal elvörösödök. Hogy lehetek ennyire béna?
-Kosarazok.-biztosan égőnek tart. Valószínűleg vicsorgok és a kérdésére sem tudok normális választ adni.
-Nem néztem volna ki belőled. -jegyezi meg csendesen. Elszomorodom. Vajon hogy érti? Hát ennyire kétbalkezesnek látszok? Igaza lehet. Tényleg nem tűnök sportolónak. Érthető... hiszen a saját lábaimon sem tudok megállni, akkor meg mit várok? Szánalmas vagy Ayuzawa! -Mármint, nem vagy olyan, felhőkarcoló. Ne légy szomorú! Nem akartalak megbántani, kicsi lány.- megpöcköli az orrom. Felemelem a fejem, ránézek és az addigi életem legszebb arcát látom. A barna szemei csillognak, hatalmas mosolya elkápráztat. Elszáll minden bánatom. Felfelé görbítem ajkaimat és bólintok.

Tovább folytatjuk sétánkat, miközben minden másodpercet kihasználok arra, hogy kémlelhessem őt, a kedves fiút. Annyira melegem van a csodálatos szemei miatt, legszívesebben levenném a pulcsim! De Liam azt mondja, még megfáznék. De ő ezt nem érti! Hogy fázhatnék meg mellette? Hiszen olyan hőség van. 

Megállok egy halványzöld színű ház előtt. A fiú megismétli tevékenységem. Kérdőn pillant hol rám, hol pedig a kis épületre.
-Itt lakok. -közlöm vele.
-Kellemes esténk volt.- kimondja, amire gondolok. Oh, kedves fiú, szerintem is kellemes volt! Mint egy tündérmese. Remélem, nem álom! -Tudod, holnap otthon leszek a haverjaimmal. Tartunk egy kerti parit. Szeretném, ha eljönnél, hogy kiengeszteljelek a kezeid miatt. 
-Szívesen elmegyek hozzád. -vágom rá azonnal, majd mikor végig gondolom, mit is mondtam, elvörösödök és igyekszem kijavítani. -Mármint... ha nálad lesz és ha nem gond. -elmosolyodik, aztán közelebb lép. Elővesz egy cetlit és ráfirkál valamit, majd átnyújtja nekem a papírt.
-Sajnos nem tudok holnap érted jönni, de rajta van a címem és a telefonszámom. -zavartan bólintok. El sem hiszem, ami velem történik. -Nos... én indulok. Jó éjt, Misaki! 
Szótlanul nézek utána, miközben a papírdarabot szorongatom. Már lassan eltűnik az alakja az utca végén, mikor utána kiáltok. Megfordul. 
-Köszönöm a segítséget. Jó éjszakát, Liam!- kiabálom. Nem érdekel, zavarom-e a szomszédokat. Semmi sem érdekel. A kedves fiú visszahozta a boldogságom.

#1 ~Találkozás.

  Este volt, már sötétedett, így nem is értettem, miért akarnak a többiek pont akkor edzeni...

A telefonom nyomogatom, miközben ide-oda járkálok a sport csarnok előtt. Körülbelül kilenc óra, már sötét van és én legalább egy órája várok a többiekre; ugyanis ezt az SMS-t kaptam:

Gyere a csarnok elé, nyolcra! Gyakorolnunk kell.

  Én hittem nekik, de biztosan megint átvernek. Mindig ezt csinálják. Mintha örömüket lelnék benne, hogy bánthatnak. Már megszoktam.- sóhajtok lemondóan, majd haza felé veszem az irányt. A megszokott járdán haladok, ujjaimat végighúzva a szorosan egymás mellé épített épületek falain. Sötét van, egyedül a Hold és néhány lámpa ad fényt. Nem csoda, hogy kevesen vannak otthon, hisz péntek este van. A szórakozó helyekről kiszűrődik a zene, viszont ahol éppen nincs dülöngélő tömeg, ott csak a lépteim zaja hallatszódik. A jobb kezemben van a kosárlabdám, gyengén fogom magamhoz. Egy fém ajtó mellett haladok el, mikor az kinyílik. A nagy lendülettől a földre zuhanok, kezeimet magam alá rakom, hogy tompítsam az esést. Hirtelen fájdalom száguld végig a karjaimon és a csuklóimban összpontosul. Felszisszenek. 

-Jesszus! Rendben vagy?- kérdezi ijedten egy sötét alak. Pont árnyékban áll, így nem látom, ki lehet az, de a hangjából ítélve, még biztos, nem találkoztam vele. Nem, mintha sok embert ismernék..

-Nem. Alig bírom mozgatni a csuklóimat.- panaszolom kétségbeesetten. -Jövőhéten van a meccs!- kiáltok fel döbbenten. -Mi van, ha nem tudok majd játszani? -nézek fel az idegenre, mintha tudná a választ.

-Nagyon sajnálom. Gyere, elviszlek orvoshoz. -nyújtja felém a kezét. Habozni kezdek. Az elgurult labdám után nézek, ami akkor esett ki a kezemből, mikor elestem. Nyújtózkodni kezdek utána, aztán amikor elérem,  magamhoz szorítom. Kilép a sötétségből a fiú, ezzel megmutatva arcát, amin barátságos mosoly ül. Mégis ott a szemeiben az aggodalom. Sosem bízok meg emberekben, de ő, akkor kivétel volt. Elfogadom a kezét, ragaszkodón belé kapaszkodok. -Jó lesz, ha kocsival megyünk? Vagy szívesebben mennél gyalog? -kérdezi kedvesen és látom a gesztusain, hallom a hangján, hogy nem akar bántani sem megijeszteni.

-M-mindegy. -válaszolok motyogva. Nem értem mi üthetett akkor belém.. sohasem bízok meg senkiben.  

-Rendben. -bólint mosolyogva, majd átrakja vállán az egyik kezem és úgy támogat. -Akkor menjünk autóval. Úgy gyorsabb. -nem szólok semmit, csak halkan kuncogok. -Mi az?

-Nem a lábam fáj. -közlöm vele mosolyogva. 

~Bemutatkozás

  Az én nevem Ayuzawa Misaki .
Tudom, különös név, de félig japán vagyok, ami szerintem magyarázatot ad.

A legfontosabb dolog, amit rólam tudni kell, hogy élek-halok a kosárlabdáért. Ez a hobbim, ez az, amit szeretek csinálni és valamilyen szinten értek is hozzá. Igaz, nem vagyok rettenetesen magas és nagyon tehetséges, de próbálkozok, küzdök azért, ami fontos számomra.. 

Nincs családom. Illetve volt. Az igazság az, hogy nem ismerem az igazi szüleimet, soha sem találkoztam velük. Azt mondják, meghaltak egy balesetben. Nem tudom. Nevelő szüleim voltak. Ha jobban belegondolok, az életem nem éppen egy leány álom. A nevelő apám mindig ivott. A nevelő anyám sem jobb. Veszekedtek, bántottak engem és egymást is. Nem szerettek, biztosan csak pénzért vettek magukhoz. Az iskolában is bunkón viszonyultak hozzám. Nos... én sehogy sem viszonyultam senkihez. Ha kéne csinálnom egy filmet a tizenkilencedik élet évemig, az egész olyan képekből állna, mint: a rajtam való nevetés, gúnyolódás, ütések, rúgások, utálat, undorodó arckifejezés. Nem tudom miért, talán csak a származásom miatt, de előfordulhat, hogy engem tűztek ki célponttul; én voltam a leggyengébb láncszem, csak mert nem úgy néztem ki és viselkedtem, mint ők. Nem azt csináltam, amit akartak, bár néha kényszerítettek. Megaláztak, de nem adtam fel. Nem is bánom, hogy nem hátráltam meg, hisz lett családom, kaptam barátokat és egyedül a kosárlabdámra, egy ajtóra plusz egy ismeretlen srácra volt szükség.